Furcsa álmot láttam az éjjel. Magas hegyek közt egy zöldellő völgyben sétáltam, lábamon saru, testemen tóga, mellettem pedig egy hallgatag bölcs. A tiszteletről kérdeztem, hogy kit kell igazán megilletni ezzel, ki érdemli meg leginkább a földön, de ő nem válaszolt, csak karon fogott és egy domb tetejére vezetett melynek tövében furcsa sokaság gyülekezett.

Mindenki a maga igazát bizonygatta, szerették volna a többiekkel elhitetni, hogy ők a legrátermettebb teremtmények a világegyetemben, ők érdemlik a legtöbb tiszteletet. Sokan tolongtak a szent asztal körül, melyre mindig egy valaki állhatott fel szólásra.

Éppen egy szarvas szökellt fel és azt mondta: Én vagyok az ügyesség, az erő és maga az egészség! Testem vonala gyönyörű, öröm rám tekinteni, ki lehetne nálam érdemesebb a címre?

Hatalmas fa lépett a helyére: mit kezdenél te nélkülem, ha nem engedném, hogy gida korodban zsenge hajtásaimat edd, akkor meg sem érnéd a nyár végét. Én vagyok a legrátermettebb! Évszázadokig állok szilárdan, ki nem tud mozdítani semmi a helyemről, hatalmasra növök és nélkülem még levegőtök sem lenne ami életben tart!

Egy víztócsa nőtt egyre nagyobbra, majd amikor a fa is lemászott az asztalról, apró hullámok keletkeztek a felszínén ahogy a többiekhez szólt: Nem lennél fa ha én nem vagyok, még csak a magod sem kelne ki nélkülem, ott halnál szomjan ahol állsz és néhány év múlva csak emléke lennél a földi életnek. Mindannyitok szomját én oltom, ha kell esőt adok, ha kell kiáradok, majd visszavonulok, testeteket gyengéden megfürdetem, nyáron enyhe felfrissülést hozok, de ha kell megmutatom az erőmet is, elpusztítok mindent egy szempillantás alatt, vagy szépen lassan, évek alatt porlasztok el sziklatömböket.

Tűz gyulladt hirtelen, harsány hangon vette át a szót. Csak megjelentem és máris elillantál, ahol megjelenek, ott a víz a felhőkig menekül. Én vagyok minden energia őrzője, belőlem fakad a fény és a meleg, ki merné kétségbe vonni, hogy nekem jár a legtöbb tisztelet! Ha úgy van kedvem békésen hasznotokra válok, megsütöm a húst, megfőzöm az étketeket, melegséggel töltöm el lakhelyeteket, azonban ha felbosszantotok villámként sújtok le rátok és égetek el mindent az utolsó porig! Engem nem lehet nem észrevenni, már messziről sugárzom fényemet, hőmet, vagy hatalmas füstoszloppal írom az égre, hogy a világon a legerősebb vagyok!

Szellő telepedett az asztalra és susogva beszélt. Csak megbokrosodom, és azonnal elfújlak, csak egy kis parázs marad utánad. Ha akarom, szellő vagyok, ha akarom tornádó! Én vagyok a leggyorsabb köztetek, még gondolatban sem érhettek utól! Üthettek, verhettek, kárt mégsem tesztek bennem, de én bárkit földre döntök egy pillanat alatt. Ki lenne nálam lenyűgözőbb?

Egy ember kapaszkodott fel, megfordult és beszélni kezdett. Én kisebb vagyok mint ti, de mégis hatalmasabb. Szarvashúst eszek, amit fával hevített tűzön sütök, majd vizet iszom, a szelet pedig vitorláimba fogva a magam szolgálatába állítom. Mindegyikőtök ura vagyok, engedelmességgel tartoztok nekem! Itt minden úgy van, ahogy én akarom, és ha bárki szembeszáll velem, akkor géppel és technikával töröm le lázadó kedvét! Tiszteljetek, mert bár nem én teremtettelek benneteket, de ha akarom, egy pillanat alatt véget vetek az életeteknek!

Hirtelen hatalmas morajlás hallatszott, megremegett a föld, a túloldalon lévő hegy középen kettéhasadt, rémületében mindenki összekuporodva lefeküdt a fűre és várta a világvégét. Néhányan sikítoztak, hogy földrengés, másoknak még a lélegzet is a torkán akadt.

Az asztal szélén eddig senki nem vette észre azt a kis földkupacot, amely most megszólalt. Nagyon sajnálom, de megborzongtam abba, amit itt műveltek. Én nem kérek tiszteletet, én mindegyikőtöknek megadom azt. Ha csak egy is hiányozna közületek, szegényebb lenne a világ és felborulna az a harmónia amit olyan fontos megőriznünk magunknak. Egyikőtök mit sem ér a másik nélkül! Elegem van a versengésetekből!

Ide figyelj te szarvas, én hordozlak a hátamon, nevelem kicsinyeidet, adok helyet vackodnak, ha egyszer kicsúszok alólad, csak repülsz a semmiben céltalan. Fa! Én táplállak a saját testemből, nélkülem gyökereid a levegőbe csapkodnának tápanyag után hadonászva. Azért állsz olyan szilárdan, mert én úgy tartalak. Víz! Belőlem fakadsz, én adok medret testednek, és arra folysz, amerre én mutatom. Elég lenne magamba szívnom és semmivé válnál. Jól figyelj rám Tűz! Egy maroknyit magamból rád szórok és azonnal megfulladsz. Minden mi éltet azt én nevelem, nélkülem nem lenne mibe vájnod vörös fogaidat. Szél! Csak egyetlen pillanatra megállok forogni és máris megszűnsz létezni. Én gerjesztelek és én is állítalak meg. Ember! Te fájsz nekem a legjobban! Amikor a Teremtőt magatokra haragítottátok azzal, hogy a tiltott gyümölcsből ettetek, én könyörögtem, hogy ne öljön meg titeket, hanem száműzzön rám, majd én anyaként vigyázom további lépteiteket. Azóta mérgezitek testem, belém vájtok, fúrtok, robbantotok, kivesztek belőlem mindent ami kell és belém teszitek a szennyező mocskot. Csak ráznék magamon egy nagyot és bár maradna víz, tűz, fa, szél, de ti örökre eltűnnétek, senki nem is emlékezne rátok. Egyikőtök sem jobb, sem rosszabb a másiknál. Tiszteljétek egymást és akkor majd viszont ti is mindenkitől megkapjátok!

Oldalra fordultam és kérdőn néztem a bölcsre, mire ő: menjünk, éhes vagyok!