2010. már 30.

Temetésen

írta: Ivády Gábor
Temetésen

Azt sem tudtam, hogy menjek el, annyi volt a dolgom. Kifogásokat kerestem magamban, arra gondoltam, hogy már megint elrabolnak egy órát az életemből, miközben csak állok és nem csinálok semmit.

 Végül mégis elmentem.

Álltam, toporogtam, fejben szinte visszaszámoltam és azt a részt vártam, hogy „kísérjük most utolsó útjára…” Néztem az órámat, irigykedtem a repülőre a kondenzcsíkjával amiért olyan gyorsan halad, és azon gondolkodtam, hogy szervezzem úgy az elkövetkezendő néhány órámat, hogy minden beleférjen.

 És akkor hirtelen valami meglökött hátulról. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy megforduljak. Nem volt ott senki és semmi. Mi ez? Hiszen éreztem! Talán egy szél? Nem, nem, szél nem lök így. Csak bambultam előre értetlenül, majd keresni akartam valakit, aki láthatta mi történt. Jobbra egy néni áll, zokog, balra egy fiatal férfi az orrát fújja és a szemét törli, előttem egy 50-es férfi lehajtott fejjel bámulja a betont. Előretekintek, egészen az urnáig, körülötte férj, unokák, gyerekek. És akkor az özvegy felnéz, egyenesen a szemembe (pedig nagyon sokan voltunk), talán biccent egy kicsit a fejével, még mindig néz, majd nagyon lassú mozdulattal, visszavezeti a tekintetét az urnára, átöleli zokogó lányát, és többé nem néz rám.

Csend van, csak a papot hallani halkan, illetve valahol a főúton egy busz robog tovább. A madarak néha csipognak egy kicsit, vagy énekelnek ha úgy tetszik, de azt a visszafordíthatatlan nyugalmat ami ránk telepedett semmi nem zavarja. Aki meghalt, tegnap talán pont úgy toporgott egy temetésen, mint én. Ma meg már minden mindegy. Nincs több befizetendő számla, meg tilosban parkolás, nem kell vacsorát főznie, és lecseréltetni a téligumikat az autón. Bárcsak lenne, bárcsak kellene.

Eldobtam magamtól mindent, mindent ami nem igazán fontos. Repült a kampány, a politika, a falu, szinte minden, csak a családom maradt. Nagymamám, a drága, édes asszony, aki lassan kilencven éves lesz, anyu, aki néha már panaszkodik az egészségére, apu, akit olyan ritkán látok. De a legjobban a gyerekeim hiányoztak és a feleségem. Fájt a felismerés, hogy egyszer én fogok ott feküdni és ők állnak majd körülöttem. Fájt a felismerés, hogy csinálhatok bármit, egyszer meg fogok halni.

Szólj hozzá

család gondolatok emlékek megtörtént