Hozzászólása előtt egy-két órával már erősen izgul. A tömegben úgy lehet felfedezni, hogy ujjai tördelésével hangot ad ki, tenyeréről izzadság csöppen a padlóra, fogai néha össze-össze koccannak. Számolja a perceket, másodperceket, hogy mikor kerül rá a sor. Mikrofonját körülbelül negyedórával hozzászólása előtt feltűzi, és a hátralévő idő csökkenésével egyenes arányban szűkül be körülötte a tér. Csak reménykedik abban, hogy amikor megszólal, hangja nem csuklik el, és nem hagyja cserben. Felszólalás közben zavaró a remegő kezében zizegő papír. Miközben felolvassa a leírtakat, nem tudja mit beszél, csak abban reménykedik, hogy minél előbb a papírja végére ér. Egy fokkal ront a helyzeten, ha eleve leírt poént is felolvas. Az időkeretet nem képes figyelni, néha rengeteg időt hagy hátra kihasználatlanul, néha teljesen váratlanul, az elmondandó szöveg felénél, az elnök belekongat mondandójába. Mind a kettő kellemetlen, ennek ellenére nagyon várja, hogy végre leülhessen. A felolvasó a nap hátralévő részében is roppant kellemetlenül érzi magát, egyrészt teljes joggal úgy érzi, hogy pocsék volt a hozzászólása, másrészt azt hiszi, hogy mindenki más is csak ezen gondolkodik aznap és ha nem néznek rá az is ennek tudható be, ha ránéznek akkor meg pláne. Párttársai természetesen gratulálnak neki, vállon veregetik, de mivel mindenki tudja, hogy borzasztó volt, ezért ezek a gesztusok is csak erősítik benne a szánalmasság érzését.