2012. okt 25.

Dobhártya

írta: Ivády Gábor
Dobhártya

DESCENDING_STAIRCASE_Wallpaper_i29ry.jpgSüllyedünk.

Messze még a föld, de már elszakadt az ég.

Az előbb még a szárnyon ültem, szaladgáltam, sorra kiabáltam hol Adios-t, hol Guten abend-t attól függően, hogy éppen ki volt elanyátlanodva alattam a mélyben. Narancsra hunyorogtam a horizontot; lassan a Nap is elhagyott, pont ott, ahol a szabadság hagy ott, minden hozzám hasonló madarat. Néhány ezer lábon, egyedül. Egyre sűrűbb a levegő -a lélegzetem még visszatartom, szabadtüdős sas vagyok - kilométernyi oszlop nyom egyre lejjebb no meg húz a pályázat, a bérhitel, a törvények, a parkolócetli, egyszóval minden, ami magasan nincsen. Profilba görnyedek, hátha termelek még egy kis felhajtóerőt, de nem megy, az erőm rég elhagyott; és nem csak a felhajtó.

Süllyedünk. A szénszálas acél szúnyog megbabonázva hasít a kék fénycsík felé, pont mint nyáron a kicsik a teraszon.

Csak a dobhártyám tiltakozik, és sírásig feszíti a nyomást, a fejemben tartva mindent, amihez én is ragaszkodok. Egyáltalán nem bánom, ha szétrobbanok.

Szólj hozzá