2015. okt 06.

Emlékfoszlány - Diploma előtt

írta: Ivády Gábor
Emlékfoszlány - Diploma előtt

graduation.jpg

Egész éjjel viaskodtam magammal, hogy inkább pihenjek a másnapi államvizsgára, vagy igyekezzek még egy-két tételt átnézni azok közül amelyeknek már a címét sem értettem és félretettem azzal, hogy akkora lúzer úgysem leszek, hogy pont azt húzzam. Mivel ezekből a tételekből volt több, ezért hajnalig csomóztam gordiuszokat az agyamra, majd hullafáradtan beültem az autóba és elindultam Pestre. Frissen borotvált arccal, lenyalt hajjal, kezemben egy, szemem alatt két bőrtáskával, jóval a megadott idő előtt értem a főiskolára. Direkt. Gondoltam, majd szépen megkávézgatok, elfoglalom a legtutibb megfigyelői helyet a terem közelében, ahonnét gyors szökkenéssel az ajtónál teremhetek, ha úgy látom jónak, de ahol el is tudok rejtőzni mindenki elől, ha a villámstratégia úgy kívánja.

A portás kérdőn néz rám, hova megyek, mondom államvizsgázni, ő mosolyogva mondja, hogy az első emelet mittudoménhányas szobájában lesz. Megköszönöm, közben morogva duruzsolom magamnak, hogy most könnyű kiröhögni, de néhány óra múlva már diplomás ember leszek, ő viszont soha nem lesz az – és az sem zavar, hogy mennyire szánalmas a portásokról alkotott prekoncepcióm.

Én vagyok az első! Megnézem a kiírást, hogy milyen a bizottságom összetétele, de mivel csak vizsgákra jártam be, ezért még a nevek sem mondanak az égvilágon semmit. Körülöttem meg csak az üres folyosó, sehol egy pedálos, nyaller akitől információkat nyerhetnék. Leülök, előveszem a jegyzeteimet, szépen kirakom egymás mellé az asztalra, eljátszom, hogy tételt húzok, közben kávézgatok, a táskámban megtalálom Müller Péter Madárember című könyvét, nekiállok olvasni. Kilenckor kezdődik az egész felfordulás, most alig múlt el hét, szóval az alsótájéki görcshöz képest a lehető legkényelmesebben lazulok. Elszundítok. A fenét szundítok, olyan mélyen alszok, hogy a saját horkolásomra riadok. Negyedtízkor. A sok rohadék nem volt képes felébreszteni, negyedórája tart az eligazítás a termekben, én meg itt folyatom a nyálam a nyakkendőmre! Kopogok, nyitnék be, az ajtó zárva. Az lehetetlen, hogy ekkora lenne a szigor! Elnéztem a termet! Rohanás a tanszékre, leellenőrzöm a teremszámot, futás vissza – eddig is jó helyen jártam. Spuri vissza, megkérdezek valakit, hogy most mi a csuda lesz, az lehetetlen, hogy három év szívás után itt nyalok el. A tanszéken senki. Persze, hogy senki, hiszen mindenki be van osztva valahová vizsgáztatni! Újra a terem előtt zihálok, a nyakkendőm félrecsúszva, hátamon folyik a víz, az ingem lucskos, sorban tépem fel a többi terem ajtaját. Mind be van zárva. A tanszék elé visszaérve úgy érzem mintha egy Cooper teszten futottam volna 3500 métert, a köhögő roham közben azon szitkozódom, hogy az én rohadt drága tandíjamból tudtak ekkora épületet megálmodni. Mivel megszólalni úgy sem tudok és ideje lenne lehiggadni, várok. Közben még egyszer leellenőrzök mindent a kiíráson. A nevem Ivády Gábor. Igen, ez kétségtelen, nincs a csoportban sem másik Ivády, de még Gábor sem, ez az én lapom. A terem száma stimmel. A kezdés időpontja 9 óra. A dátum stimmel. Illetve ma hétfő van, oda meg kedd van írva. Megnézem a naptáramat: a dátum sem stimmel. Egy nappal korábban jöttem.

A portás csak annyit mond: Holnap találkozunk?

 

Szólj hozzá

önkritika megtörtént