2017. már 10.

Cavinton

írta: Ivády Gábor
Cavinton

 

Egy dolog miatt általában csak egyszer szoktam nagyon hülyén érezni magam, de most sikerült egyéni csúcsot döntenem.

Kezdjük az első alkalommal. A 90-es évek elején tudtam le a sorkatonai szolgálatomat, mégpedig úgy, hogy a  Bólyai János Katonai Főiskola hadtáp szakának hallgatója voltam. Nem volt ez sokkal jobb a „sima” sorkatonai kopaszságnál, így érthető, hogy én is igyekeztem idő előtt kibújni az egyenruhából. Ennek három módja volt akkoriban, az egyik ha az illető  bebizonyította, hogy az ő dolgos kezemunkája nélkül legalább öten halnak éhen otthon és neki dolgoznia kell,  második, hogy homoszexuálisnak vallotta magát, a harmadik pedig az egészségügyi alkalmatlanság.  

Én a harmadikat választottam.

Kitaláltam, hogy az egyik metrómegállóban petárdát dobtak el huligán-lelkű fiatalok amely pont az én fülem mellett robbant a levegőben, ezért az egyik fülemre nem igazán hallok. Mielőtt a Honvédkórházba látogattam volna két napig azt gyakoroltam, hogy ne vegyek tudomást azokról a hangokról amik a bal fülem irányából érkeztek. A lényeg, hogy elég gyorsan a süketszobában találtam magam, ahol egyetlen egy gomb volt amit meg kellett nyomnom ha a fülhallgatómban meghallok egy hangot. Teszteltek engem egy órán keresztül mindenféle frekvenciákkal, de én a bal oldalon csak akkor jeleztem ha már olyan hangos volt a hang, hogy szinte fájt. Gondoltam én, hogy eltúloztam a dolgot, mert csak azt láttam, hogy egyre több és egyre őszebb orvos-fejek kukucskáltak be az ablakon, olyan sajnálkozó pillantással mint amikor Gombóc Artúrt meglátta Picúr és Pompom amint éppen magába roskadva gyászolta utolsó falatnyi csokiját. Újabb teszt (ez már jobb lett), de itt már igyekeztem kiválasztani egy-egy hangot ahol nagyon nagyot hallottam, de a többinél valamelyest normalizálódott a helyzet. A vizsgálat végeztével bekísértek egy szobába, adtak egy pizsamát és két dolgot mondtak. Elsőként, hogy én már katona többet nem leszek, másodikként  pedig, hogy benn kell maradnom egy 8 napos Cavinton infúzió-kúrára, mert csak így lehet megmenteni a hallásomat.

Nagy dilemma. Ha most mindent töredelmesen bevallok, akkor nem csöpögtetnek az egyébként teljesen egészséges szervezetembe semmilyen löttyöt, de a hitelemet úgy elveszítem, hogy ha nyílt törésem lesz  és csontszilánkok álnak ki a testemből akkor is azt mondják majd, hogy szimulálok. Ha le akarok szerelni akkor viszont el kell viselem a teljesen felesleges tortúrát az összes újonc és a teljes véraláfutásig böködő nővértől kezdve a másfél hetes színjátékon keresztül a haldokló szobatársig. Ezt választottam. Ha rangsorolnom kellene életem legszebb heteit (8 napjait), akkor ez igencsak a lista végén helyezkedne el. A kórházi ágyban volt időm mindent átgondolni. Nem az erkölcsi értékrendem csorba sarkairól beszélek (annak éppen fizettem az árát), hanem a szimuláló-projektem lehető legjobb befejezéséről, azaz hogy a csudába fogom pont a korábban kiválasztott frekvenciáknál produkálni ugy a süketségemet, hogy az kellő mértékű legyen a leszerelésemhez. Eljött a nagy nap, megtörtént az újabb vizsgálat és szerintem a kórház történetében én voltam először elkeseredve amiatt, hogy mosolygó orvosokat láttam. Tudtam, hogy ez rosszat jelent.

11 nap (mert aztán meg kellett hosszabbítani a gyógykezelésemet még három nappal) tétlenség után, kb. 11 liter kotyvalékkal az ereimben, két elhunyt szobatárssal a hátam mögött és nem utolsó sorban erkölcsileg magamat a sárba tiporva szépen összepakolhattam a cuccomat, visszamehettem a kaszárnyába és folytathattam a majdnem derékba tört, de valami kisebb csoda folytán mégis a régi medrébe visszatért katonai pályafutásomat. Elég hülyének éreztem akkor magam.

Jóval később egy előadás során szóba került a Cavinton, mint az egyik közismerten olyan gyógyszer amelyben nincs hatóanyag. Értik ezt?! Nincs benne hatóanyag! Semmi! Placebo-t kaptam 11 napig és erről valószínűleg az orvosok is tudtak. Ezek szerint azt is tudták, hogy szimulálok. Minden vizit után ott kuncoghatott magában az egész osztály személyzete a takarítónővel együtt. Meghosszabbították a szenvedéseimet 3 nappal, hogy tanuljak a leckéből! Most megint elég hülyének érzem magam.

Szólj hozzá

humor emlékek önkritika megtörtént