2017. már 15.

Én a Sellő

írta: Ivády Gábor
Én a Sellő

Amikor elvettem a feleségem, ezt írtuk az esküvői meghívónkra: „Azon gondolkodtunk, hogy vajon ismeritek-e a Gyulát. Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, meghívjuk  Gyulát is és titeket is aztán majd kiderül.”
Gondolom ez jól szemlélteti, hogy elég szoros a kötelék Gyula és köztem. Együtt jártunk óvodába, általános iskolába, középiskolába, együtt szertornáztunk együtt álmodtunk, terveztük, hogy pilóták leszünk, de nem csak olyan gyermeki fellángolással, hanem tiszta szívből és teljes meggyőződéssel. 
Egy szónak is száz a vége, Gyula elkezdett búvárkodni, mégpedig palack nélkül. A szabadtüdős búvároknak nem Magyarország a fellegvára, ezért rendszeresen járt külföldre edzeni, sőt valahol a franciáknál még edzői minősítést is szerzett.
Néhány évvel ezelőtt megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele tartani egy horvátországi kirándulásra és annak ellenére, hogy a víziszony határmezsgyéjén kapálózok igent mondtam.
A hajón hamar kiderült, hogy mekkora respektje van Gyulának, mert a többi búvár úgy tekintett rá mint a XIX. század orosz sztyeppéjén a nép cár atyuskára.
Én a korlátnál álltam és a tengert bambultam. Azon merengtem, hogy hányjak-e vagy se, mindenesetre amíg ezen tanakodtam jót tett, ha jó messzi kitűztem magam elé egy pontot és azon tartottam a szemem. Látta ezt Gyula és a  kedvenc filmünkből, a Nagy kékségből idézve így szólt hozzám: „Mindig megrémít, ha így nézed a tengert!”. A hatás nem maradt el, a búvárok szemében a félisteni, azaz Gyulai magaslatokba emelkedtem, amit azzal tetéztem, hogy egy szót sem szóltam, mivel fogalmam sem volt, hogy mi volt erre a válasz a filmben, de még csak oda sem néztem, mert a rókák már nagyon hancúrozni akartak. 
Később lehorgonyoztunk valahol a tengeren és mindenki lázasan készülődött a merüléshez. Én akkor láttam először élőben búvárpalackot és uszonyt, így természetesen papírom sem volt arról, hogy képzett búvár lennék, de az isteneket, félisteneket soha nem igazoltatják, így automatikusan hoztak nekem is egy adag felszerelést. Amikor felvettem a ruhát (azzal kezdtem, mert azt simán felismertem, de a palackkal már féltem, hogy esetleg  fordítva veszem fel) rá kellett jönnöm, hogy vagy egy számmal kisebbet kaptam, vagy természetes módon nem lehet ebben mozogni, mindenesetre ott ültem egy padon szétterpesztett végtagokkal, mint egy pingvin és vártam, hogy valaki segítsen, vagy a vízbe dobjon. Bár nem vagyok egy született Cousto, de ahogy lenéztem, észrevettem, hogy nincsen rajtam uszony.. Eszembe jutott egy jellegzetes rész a filmből amit rögtön idéztem is: egy csettintés mellett azt mondtam: „Gyula, az uszonyomat!” ("Mio palmo!") Ő pedig látva a kiszolgáltatottságomat– mint ahogy a vásznon Jean Reno öccse, Roberto – szaladt hozzám és felhúzta a lábamra a békalábakat. A hajó teljes utazóközönsége csak hüledezett és ekkor váltam félistenből istenné. Gyula rám segítette a palackot is, közben magyarázta, hogy mi micsoda a palackon, hogy mit kapjak be és mit ne. Néhány kézjel ismertetése után úgy ítélte meg, hogy készen állok a merülésre. A hajón tartózkodó egyik búvároktató megkért,  hogy vigyem le magammal az egyik fiatal hölgyet akinek csak néhány éves búvártapasztalata van, had tanuljon egy kicsit tőlem. A válaszom nagyon rövid volt és ütős: Nem! Ő azt hitte, hogy meditatív mélységekbe jutottam és már nem foglalkozok földi dolgokkal, én viszont csak ennyit tudtam kipréselni magamból, mert szorított a ruha. A vízbeugrásommal talán árnyaltam a képet, mert inkább kontrolálatlan zuhanás volt a hajóról,
Nem bocsátkozok részletekbe, maradjunk annyiban, hogy hamar kiderült, hogy nem sok közöm van a tengerhez,  -mondjuk mert állandóan egymásba akadtak az uszonyaim-, sőt csoda, hogy nem taszított ki magából, vagy nem nyílt meg alattam hogy ne kelljen érintkeznie velem mint azt tette néhány ezer évvel korábban Mózesnél. A merülésből arra emlékszem, hogy igyekeztem mindig biztosra menni és megpróbáltam egy slukkal kiszívni mindent a palackból, hogy ha baj van akkor felérjek a felszínre, bár magam fölé tekintve (20 méteres vízoszlop) alig adtam esélyt annak, hogy baj esetén ezt túlélhetném. Onnét lehetett tudni, hogy hol vagyok én, mert míg a többiek körül időnként megjelent egy két légbuborék kilégzéskor, én folyamatos jakuzziként ontottam magamból a buborékokat. A teljes megalázás akkor következett be amikor éppen azon morfondíroztam, hogy milyen nemtelen dolog ha az ember utolsó szava az hogy ”Buggy”,  amikor Gyula barátom palack és búvárfelszerelés nélkül, egy szál fürdőgatyában, 20 méteres mélységben, alám úszva, arccal felfelé belemosolygott a szemembe, majd viccesen megkocogtatta a szemüvegemet.
A délutáni merülés helyett a gazdag búvárok cicáival - egyedüli férfiként a fedélzeten - süttettem a hasam és hallgattam a legújabb műköröm-ragasztási technika előnyeit, de közben hatalmasakat haraptam a sós tengeri levegőből és félelmetes murénák helyett a fölöttem vitorlázó sirályban gyönyörködtem - és irigykedtem rájuk.
Szólj hozzá

humor emlékek önkritika megtörtént