2017. már 23.

Ejtőernyő

írta: Ivády Gábor
Ejtőernyő

an2.jpgAz emberek azon nagy csoportjához tartozok, akik ha repülésről van szó, akkor szeretnek pont annyi felszállással rendelkezni, mint amennyi leszállással. Aki ezt a harmóniát felrúgja, az legalább egyszer úgy ért földet, hogy vagy nem volt körülötte repülő, vagy ha volt, akkor azt egy ideig nem lehetett rendeltetésszerűen használni, magyarul lezuhant. Az első csoportba többnyire az ejtőernyősök tartoznak, bár hallottunk olyan sztorikat is, amikor az akaratuktól függetlenül, vagy inkább pont azzal ellentétesen kerültek segédeszköz nélkül a légtérbe emberek és túlélték. A rekorder egy stewardess, aki körül nagyjából 14 ezer méteren tört darabokra a gép, ő mégis túlélte a zuhanást.

Egy zuhanást én is túléltem, igaz nekem volt ejtőernyőm.

Ottóval éppen transzparenst húztunk a Balaton körül, amikor az alattunk lévő reptérről – ahol elég sok barátunk tengette nyári mindennapjait – megkérdezték, hogy nincs-e kedvünk leszállni egy dupla adag, csokihabos, kiscseresznyés, rumos, vaniliás Lattéra.

Landolás után hamar kiderült, hogy amit mi finomra őrölt kávénak hittünk, az mézesmadzag volt, helyette azonban ott állt egy kedves német házaspár, akik közül a nő úgy döntöt, hogy befizeti a férjét egy ejtőernyős tandemugrásra. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a veszély ellenére, vagy éppen annak megléte miatt tette-e. Elég nagy volt köztük a feszültség, talán titkon abban reménykedett, hogy ha ezt túléli a pasi, akkor hosszú élete lesz, vagy pont azt segítette volna elő, hogy az a hosszú élet a végéhez közeledjen. A lényeg, hogy kellett hozzá egy olyan gép, amellyel gazdaságosan és gyorsan fel lehet jutni a megfelelő magasságba. Nekünk pont olyan volt.

Megbeszéltük, hogy Ottó felviszi őket, cserébe azonban mi is ugrani akarunk a lomha, de legalább nagy AN-2-ből a következő fordulónál. Az Ancsa (ez a gép beceneve) egy kétfedelű, sok helyen vászonborítású, második világháború utáni, orosz szállító repülőgép, amely alkalmas volt a sarkividéktől kezdve a sivatagban, bárhol repülni és leszállt szinte bármilyen terepen. Ebből adódóan a gyártáskor az igényelhető extrák nem terjedtek ki mondjuk minibárra, fedélzeti monitorokra, légkondikra, sokkal inkább lehetett vászon borítást kérni a székekre, vagy permetező cuccot a szárnyak alá, esetleg sítalpakat futó helyett. A miénkben a szükséges minimum volt, azaz pilótafülke és egy ajtó hátul, bár azt nem tudom, hogy be lehetett-e csukni, mert meg sem próbálták. A belső interriörre sem kellett sokat költeni, mert még pad sem volt, mindenki a földön ült. Én rögtön az ajtóban, lábam előtt hevert a fél déli part, én meg ott trónoltam a Balaton királyaként, mint egy nyitott ajtajú, rázkódó kerti budin és azon agyaltam, hogy számít-e, ha az utolsó perceimben összeszarom magam, mert nekem könnyebb lenne, de a helyszínelőket meg sajnáltam.

Ültömben a mellkasomra néztem, ott volt a mentőernyő, a tetején egy tőr. Megkérdeztem a hozzám legközelebb ülőt, hogy az mire való, és hogy azzal kell-e elvágni a főernyő zsinórját, ha nyitnom kell a másikat, és hogy előbb nyissak és úgy vágjak, vagy fordítva. Ő csak annyit mondott, hogy ha nem nyílik ki a nagy ernyő, akkor szúrjam vele tökön magam.

Amikor kiugrottam, vagy kilöktek (erre az apró részletre nem emlékszem) felgyorsult a világ. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam merre van a fenn és a lenn, a szél süvített én meg szerintem torkom szakadtából ordítottam. Aztán hirtelen egy rántás és mire feleszméltem, a világ legnagyobb nyugalma ölelt körül. Csak lógtam a zsinórokon a semmi közepén elláttam a világ végégig és körbezárt a csend. Amint abba hagytam az ordítást.

A földetérésről egy szót sem szóltak korábban, így nem gurultam szép kis oldalbukfencet, hanem két lábbal, jó nagyot rúgózva, guggolva kűzdöttem le a sebességet a seggemmel tompítva a füvön. Annyira fájt a derekam, hogy egyáltalán nem bántam amikor egy szellő belekapott az ernyőbe és hanyatt vágott. Feküdtem hanyatt, néztem fölöttem az eget és néztem, ahogy Ottó ereszkedik lefelé.

-Jó volt?- kiabálta lefelé

-Állat!

- Miért fekszel? Fáj valami?

- Kicsit a derekam.

- Nekem semmi bajom!

- Király, de azért még várj egy percet! – végre újra mosolyogtam.

- Azt hittem ki se nyílik az ernyőd, úgy csapkodott össze-vissza, de aztán csak sikerült Tökorrú!

Mintha tényleg nem is lett volna olyan hirtelen az a rántás.

Eszembe jutottak a felszállás előtti események. A gép motorja már járt, Ottó hátán ott volt az ernyő, én meg ácsorogtam ott a sok ejtőernyős hangya között, akik ide-oda szaladgáltak, egymást csatolgatták, meg huzalokat igazítgattak. Aztán amikor mindenki elindult a gép felé, rákérdeztem, hogy hol van az én ernyőm.

Megfeledkeztek rólam. A vezető és három másik ernyős oktató gyorsan előszedett egy desszant ernyőt. Kiterítették a ponyvára és elkezdték villámgyorsan összecsomagolni. A hajtogatás szó használata ebben az esetben nem lett volna helyénvaló, mert az sokkal inkább volt tuszkolás, préselés, nyomorgatás. Megkérdezték, hogy tudom-e, hogy kell ernyőt hajtogatni, mondtam hogy nem, mire megengedték, hogy tovább nézzem amit csinálnak. Amikor a végén ketten taposták, ketten pedig kétoldalról próbálták annyira felcibálni az oldalát, hogy összeréjen, akkor köhintettem egyet és a fejemet vakartam. Rámnéztek és megnyugtattak, hogy ezt mindig így kell csinálni és hogy ez így szakszerű, ne aggódjak, hiszen láttam-e már valaha egyedül hajtogatni ernyőst (persze, hogy nem) és hogy ez az orosz desszanternyő akkor is kinyílik, ha csomót kötnek rá.

Szerintem azt a csomót látta Ottó felülről.

 

 

 

Szólj hozzá