Életem első húsz évében az volt a meggyőződésem, hogy pilótának születtem.

A következő húsz évben rájöttem, hogy rohadt hosszú az út a pilótakabinig és megpróbáltam kideríteni, hogy Isten milyen ötlettől vezérelve irányított a reklámszakmába, vagy tett a polgármesteri, illetve a képviselői székbe. Kifürkészhetetlen. 

A következő húsz évem gondolom azzal telik, hogy kitaláljam mi legyek ha nagy leszek.

Volt egy pár év, amikor jutott néhány aktív óra is a levegőben, magyarul amikor a repülés vége nem az lett, hogy felébredtem, hanem hogy leszálltam.

Két olyan eset volt amikor hamarabb landoltam mint terveztem és egy olyan amikor le akartam szállni, de nem tudtam.

Most az elsőt mesélem el.

A reklámügynökségnél megemlítettem az egyik kollégámnak, hogy milyen jó lenne délután repülni egyet ebben a gyönyörű időben. Hamar kiderült, hogy van jogosítványom (ami szakszolgálati engedély a hozzáértőknek, PPL a kekeckedőknek) és kitalálta, hogy akkor menjünk el és nézzük meg a vidéki tanyáját felülről, ő kifizeti a gép bérleti díját, én meg repülhetek egy jót. Gondoltam, hogy nem lesz rövid túra, mert felülről még két kisvárost is nehéz megkülönböztetni, nemhogy két tanyát, körözgethetünk majd éppen eleget, de ha mondjuk rózsaszín a komondora, vagy éppen kiégett egy traktor a pajtánál, akkor megtaláljuk.

Gyorsan leszerveztem mindent és előre mentem, hogy a gépet átvegyem, a repülési tervet megrajzoljam, leadjam, stb. Már szinte mindennel végeztem, amikor felhívott, hogy sajnos nem tud jönni, de a költségeket természetesen állja és repüljek egy jót amerre akarok, ha már kifizeti a gépet arra a másfél órára. Elküldi azonban egy haverját, akinek a bakancslistáján ott van a repülés, hamarosan ott lesz. Jó fej gyerek.

A srác a kezeit tördelve ült be, izzadt, hiperventillált, egyszóval úgy fosott, mint addig soha senki mellettem. Gondolom őt is váratlanul érte a lehetőség és egyenesen munkából jött, mert egy dossziét szorongatott és azt el sem engedte, én meg úgy voltam vele, hogy jobb ha azt karmolja szét és nem a műszerfalat. Nem nyugtatgattam túlságosan, mert bosszantott a helyzet, ugyanis mindig nagyon precízen repültem, tartottam a leadott tervet, most viszont nem tudtam újat készíteni, ahhoz meg nem sok kedvem volt, hogy elrepüljek egy idegen tanyához. Közben meg indulni kellett, hogy napnyugta előtt visszaérjünk, akárhova is megyünk, azaz nem tököltem sokat. Rádióztam, gurultam, rádióztam, - nagy volt a forgalom Budaörsön - figyeltem a többi gépre, irányba álltam, felszálltam, rádióztam, majd Tata felé fordultam és csak ezután néztem az utasra. Szinte remegett, úgy félt, ki sem mert nézni, mereven bámulta az orra előtt a variométert.

- Úgy látom nagyon meg vagy illetődve, ennyire szarul csináltam eddig? – fordultam felé.

- Nem, nem, eddig minden rendben. Jó felé repülünk?

- Tőlem kérdezed? Te vagy a főnök. -viccelődtem

- De ezt neked kell tudnod!

- Hát nem adtad le a repülési tervet? – próbáltam oldani a feszültséget (roppant tehetségtelenül) és a dossziéra mutattam, mintha abban lenne.

- Azonnal forduljunk vissza! – kérte nem túl határozottan.

- Jó, de azt beszéltem meg az Ottóval, hogy elmegyünk Tatáig és csak utána jövünk vissza.

Na most itt elkövettem egy hatalmas hibát, ugyanis közös ismerősünket nem Ottónak hívták, hanem Tibornak. Ottó az oktatóm volt korábban és azért kevertem össze a neveket, mert egy régi sztorin kuncogtam magamban.

A régi sztori a következő: Útvonal repülést gyakorolva elmentünk Szombathelyre, ott aludtunk és amikor a következő délelőtt nagyon másnaposan repültünk vissza, ő fázott engem meg folyamatosan levert a víz. Ő feltekerte a fűtést, én meg mindig le. Egyikünknek sem volt kedve repülni, de én jobban bírtam. Oroszlány környékén elszakadt nála a cérne és rám ripakodott, hogy ne a hőmérséklettel legyek elfoglalva, hanem az iránytartással mert úgy elfújt bennünket a picsába az oldalszél hogy itt van az orrunk előtt a tatai Öreg-tó és ha így folytatom, akkor már csak azt vesszük észre, hogy körülvesz bennünket a szlovák légvédelem. Aztán amikor kiderült, hogy nagyon pontosan tartottam az irányt és előttünk Oroszlány van, Tata pedig balra ahol lennie kell, akkor azt mondta, hogy jól van, nem szól egy szót sem és majd leszállás előtt ébresszem föl.

Szóval ez járt a fejemben és ezért mondtam Ottót Tibor helyett.

- Ki az az Ottó? -kérdezte

- Az oktatóm – válaszoltam teljesen őszintén. Ránéztem és végre láttam elmosolyodni. Utólag kiderült, hogy az inkább grimasz volt, mindenesetre én felbátorodtam és folytattam.

- Mondta, hogy ma nem ér rá és valaki más jön helyette. Ha gondolod visszafordulhatunk és gyakorolhatnánk a leszállást, mert az még nem megy jól. –sütöttem el az egyik legócskább repülős poént, pont olyat, mint ha az utasszállítón bemondják, hogy semmi ok a pánikra, mindenki őrizze meg a nyugalmát, de nincs valaki az utasok között aki tud repülőt vezetni? 

Nehéz leírni az eseményeket, mert elég gyorsan történt minden. Ő teljes pánikba esett, követelte az ejtőernyőjét és elnézést kért amiért ő ki fog ugrani és itt hagy egyedül. Próbáltam nyugtatgatni, hogy csak viccelek és ilyen magasságból kiugrani tuti öngyilkosság, de nem hatottam rá. Közben már fordultam is vissza, bedöntés közben a szakszolgálati engedélyem után kutattam, hogy megmutassam neki, de szerintem csak egy tanácstalan, kétségbeesett keresgetést láthatott az egészből. Így utólag belátom, hogy sok mindent kinéztem akkor belőle, de azt nem hogy nyugodtan fellapozza a jogosítványomat és elolvassa az érvényességét. A táskám hátul volt, esélytelen volt elérnem. Rendületlenül nyugtatgattam, hogy egy buta tréfa volt az egész, de ő csak mereven bámult előre a dossziéját szorongatva és előre -hátra hintázgatott az ülésen. Megtaláltam a mobilomat, felhívtam gyorsan Tibort és kértem, hogy nyugtassa meg a barátját, mert azt hiszi, hogy meg fog halni. Mint mondtam a budaörsi forgalom elég nagy volt aznap, a határán voltam annak, hogy vészhelyzetet jelentsek és bemondjam a “Mayday, mayday, mayday”-t, de végül egyből sikerült besorolnom egy Zlin és egy Cessna közé.

Természetesen gond nélkül földet értünk. Én már láttam magam, ahogy a helyszínelők megpróbálják kioperálni a fejembe állított irattartót, de nem történt semmi. Begurultam a hangár elé, leállítottam a motort és éppen elnézést akartam kérni, amikor kinyitotta az ajtót és gyakorlatilag elfutott. 

Csak ültem a gépben próbáltam valami épeszű következtetést levonni az egészből, de nem ment. Nem tudtam hogy sírjak-e, vagy nevessek.

Ez a dilemma hamar megoldódott, amikor egy vidám srác kinyitotta az ajtót  és megkérdezte, hogy én vagyok-e az Ivády Gábor. Elmondta, hogy vár már rám egy ideje és hogy ő a Tibor ismerősünk haverja, aki mellesleg azt üzeni, hogy jövök neki eggyel, mert nem tudja kivel beszélt, de szerinte sikerült megnyugtatnia. :)

Fogalmam sincs kit vittem el repülni, a dosszié alapján valami hivatali ember lehetett, de gondolom ő meg végképp nem tudta, hogy én ki vagyok, hogy miért nem tudom hova repülünk és lövése sem lehetett arról, hogy ki az a Tibor aki telefonon keresztül próbálja meggyőzni arról, hogy ha nem pánikol, akkor hosszú és tartalmas élet áll még előtte. :)