- Bocsánat, Ön tényleg aspergeres?

- Igen.

- Szeretném megkérdezni, hogy Önök tudnak-e hazudni.

- Akiket eddig kérdezett mit mondtak?

- Azt, hogy nem.

- Ők aspergeresek voltak?

- Igen.

- Szerintem hazudtak.

A gyerekkorom azzal telt, hogy az eget is letagadtam az égről, még akkor sem ismertem el, hogy valamit én követtem el, ha ezt mások látták. Rettegtem attól, hogy a szüleim szeretetéből csak egy morzsányit is elveszítsek, ezért mindent tagadtam és a világot kifordítottam volna a sarkából, hogy meg nem történtté tegyem azt amiben éppen hibáztam. A szembesítéstől sírógörcsöt kaptam. A világ működése túl bonyolult volt nekem és amit lehetett megpróbáltam leegyszerűsíteni. Ennek lett az eredménye az, hogy: a jókat szeretik, a rosszakat nem. Aki hibázik az büntetést érdemel, akit megbüntetnek azt éppen nem szeretik és talán soha nem is fogják már. El sem tudtam képzelni, hogy a szeretet mértéke ne csökkenne az elkövetett bűnökkel, és hogy a hibáinkkal együtt is lehet bennünket szeretni, azt meg végképp nem, hogy a beismerés még növelheti is a szeretetet. Logikátlan lett volna. Arra is emlékszem, hogy mennyire rosszul esett, hogy nem hitték el a szüleim, hogy nem én követtem el azt amit elkövettem, mert az meg bizalomvesztéssel (=szeretet csökkenéssel) járt.

Felnőtt koromra ez elmúlt, már nem akarok mindenáron mindenkinek megfelelni. Most azért sem tudok hazudni, mert rögtön elvörösödöm, így gyakorlatilag kódolt lenne a lebukásom. 

Az aspergeresek elég okosak ahhoz, hogy tudják mikor áll érdekükben hazudni, maximum sokkal nagyobb gátakat kell áttörni ahhoz, hogy sikeresen csapjunk be másokat. Na ez már ritkábban megy, ezért a helyes megfogalmazás úgy szól, hogy :

Tudunk hazudni, csak talán a többiekhez képest sokkal nehezebben megy és nagyon nehezünkre esik.