Vasmacska vagyok. Itt fekszem a tenger mélyén.Azon gondolkodom, hogy a tenger medre félig teli van, vagy félig üres.

Valaha egy óceánjáró éke voltam. Szolgáltam őt hűségesen, ha megkért víz alá buktam és megállítottam, ha kérte visszabújtam odúmba és feszülten vártam következő parancsát. Nem szóltam, nem visítottam, nem zörögtem hangosan, pedig a sós víz csípte a szemem, a láncom olyan szoros volt, hogy majd megfulladtam, a tagjaim pedig úgy elgémberedtek a mozdulatlanságban, hogy a csobbanáskor felüdülés volt a hideg víz ölelése. Nyáron szárazan izzottam, télen fagyosan vacogtam és amikor végre olyan helyre értünk amikor a tengeren kívül mást is láthattam volna akkor rendre a víz alá küldtek. Ha sokáig maradtunk akkor undok kagylók és csigák tapadtak rám, a bőrömet rágták, a karmaimat harapdálták. Na és az a sok iszap, meg homok. Úgy összekarcolták a szemem fehérjét, hogy soha nem fogok már rendesen látni, bár nekem ez már mit sem számít. Itt fekszek mélyen, teljes sötétségben, még csak nem is dereng a napfény akárhogy nézek fölfelé.  A hajóm bajba került, hatalmas viharba és mint végső menedék engem kértek meg rá, hogy tartsam a testét egy helyben. Gyötrelmes küzdelembe kezdtem. A felszínen méteres hullámok háborogtak és mint a bika a hátán ülő embert úgy próbálta meg a víz ledobni magáról a hatalmas óceánjárót, miközben az ég azzal segítette, hogy dörgő villámokkal törte meg azoknak a lelkét akik addig még nem rettegtek a haláltól. Lent a fenéken csend volt és nyugalom, apró, színes halak nézték értetlenül, hogy miért dobálom a testem ide-oda, miért űzöm el a csendet fémes csikorgásommal, miért karmolok bele úgy a fenékbe, hogy hosszú, több száz méteres csíkot vések magam mögött felszakítva korallokat, sziklákat és miért kavarok akkora port, hogy az orrukig sem látnak. Én azonban csak borzoltam a hátamat, cibáltam a kötelékeimet, miközben a láncon keresztül hallottam a gazdám fájdalmas nyögéseit és egyre fáradó testének roppanásait, míg hirtelen megszűnt minden hadakozás. Azóta itt fekszem magányosan, bár emlékeim szerint a hajó is itt kell hogy legyen a közelemben, de meg sem próbáltunk szólni egymáshoz. Kudarcot vallottunk mind a ketten és most mint a háborús bűnösök akiket legyőztek az erősebbek várjuk a halált a világ legmélyebb halálsorán.

Valaha egy óceánjáró éke voltam. Olyan gyönyörűen fénylettem az oldalán, hogy egyesek szerint csak azért építettek körém hajót, hogy az körbevihessen a Földön mindenkinek megmutatni tökéletesre formált testem. Én voltam a parancsnok, mindenki engem szolgált. Csöndes voltam, de a szavamra azonnal odafigyeltek, ami helyénvaló volt, hiszen rendet kellett tartanom a hajómon. Tudta mindenki, hogy ha én nem döntök úgy, hogy a felszínre jövök akkor nem lesz indulás és akárhányszor a mélybe vetettem magam a hatalmas óceánjáró úgy cövekelt le, hogy a legerősebb motor sem tudott mozdítani rajta. Hálás voltam a tervezőmnek, mert akkora hajót kaptam születésnapi ajándékként, hogy arra tátott szájjal néztek a sokkal kisebb kollégáim a többi kis bárka oldaláról. Ha úgy tartotta kedvem, akkor napoztam és barnára süttettem magam, de ha túlhevült a testem akkor egy gyors csobbanással hűsítettem le magam. Mivel olyan kemény vagyok mint a vas, ezért még a csontig hatoló hideg sem érdekelt, csak a hajómat és a legénységemet sajnáltam ha ilyen helyen jártunk. Nagyon szeretek búvárkodni.  Ha türelmesen ülünk a fenéken, akkor még azt is elérhetjük, hogy csigák és kagylók másszanak ránk és akkor olyan közelről láthatod őket mint ami nagyon keveseknek adatik meg. Aztán szerettem mindenféle bolondos alakokat rajzolgatni a homokba, amit aztán egy áramlat – a kérésemre-  elmosott, így tartva meg az élményt magamnak és annak a néhány szerencsésnek aki éppen akkor arra járt. Egyszer éppen délutáni szunyókálásomból arra ébredtem, hogy úgy billeg a hajóm ide-oda, hogy még nekem is hányingerem lett a himbálózástól. Tűrtem egy darabig, de amikor az émelygés már erősen úrrá lett rajtam fogtam magam és a vízbe ugrottam. Lenn aztán csend volt és nyugalom, de a hajóm a láncon keresztül úgy rángatott, hogy kezdtem felbőszíteni magam. Senki nem piszkálhatja büntetlenül az oroszlán bajszát, így egy hirtelen mozdulattal letéptem magam róla, de úgy, hogy belőle is kiszakítottam egy darabot. Megérdemelte, hogy itt süllyedt el mellettem. Most még várok egy kicsit, nézegetem a halakat, de leginkább alszom egy nagyot, mert kimerített a sok utazás, aztán majd a tervezőm eljön értem és épít körém egy még nagyobb hajót.