Ma nem otthonról dolgoztam, bementem a székházba. A kollégáimmal tartottunk egy pár órás közös gondolkodást arról, hogy mik legyenek a közösen kitalált, jövőbeli céljaink és azokat milyen módon tudjuk majd mérni és elérni. Mindenre igent mondtam, de nem beletörődve a dolgokba, hanem újabb kérdésekkel terelve úgy a beszélgetést, hogy lehetőleg kikerüljük azokat a hibákat, amelyeket sejteni véltem. Asszertív viselkedést húztam az igenjeimre. Örömmel láttam, hogy a kollégák észre sem vették, hogy igenhetem van, így vállon veregettem magam, mert bár azt tudom, hogy a nyitottságommal nincs nagy baj, de a kommunikációm elég defektes tud lenni. Aspergeresként ez az egyik legnagyobb kihívás az életemben, küzdök is vele rendesen, a siker pedig a pillanatnyi telítettségemen múlik. Az is nagy tapasztalat ma, hogy az igenjeimet nem adhatom oda csak úgy. Nem a lelkesedésről beszélek, hanem arról, hogy a kimondott igenjeim rám gyakorolt hatását is megismerjék azok, akiknek odaadom. Kell, hogy kapjak értük valamit: megértést, partnerséget, örömöt, hálát, kedvességet, egy mosolyt, bármit, amiért megéri. Nem nagy ár.

Az egyik cigarettaszünetben felhívtam a fiúkat, hogy mi újság van otthon, ettek-e rendesen abból amit főztem, voltak-e dédimamáéknál és vittek-e nekik pogácsát. Mivel Szilárd, a legkisebb vette fel a telefont és hallotta a lélegzetvételeimből, hogy cigarettázom, megkért rá, hogy hagyjam abba, mert hamarabb fogok meghalni ha cigizek és ő azt nem akarja. Volt már olyan, hogy évekig nem szívtam, most is unom, hogy néha köhögök tőle, hogy büdös vagyok, de kellett ez az igenhét ahhoz, hogy újra letegyem. Elsőre ez kemény fogadalomnak tűnhet, de tapasztalatból tudom, hogy ez egy kicsit sem fog megviselni.

Ahogy esteledett és még mindig az irodában ültem, azon gondolkodtam, hogy idén még nem is fürödtem a Balatonban és milyen jól esne egy esti csobbanás, utána pedig a parton olvasgathatnám tovább a novellákat. És ekkor jött a felismerés, hogy ez egy kivánség, amire elméletileg nem mondhatok nemet, hogy az elmúlt öt napban egyáltalán nem figyeltem oda magamra, hogy már - talán évek óta – meg sem fogalmazom magamnak a kéréseimet, hogy minden alkalommal amikor nemet mondok magamnak, akkor valaki más igenjeiért teszem azt. Nem önzetlen vagyok, hanem figyelmetlen. Vajon én mernék-e kérni mástól, ha tudnám, hogy igen hetet tart? Vajon mernék kérni akkor, ha tudnám, hogy nem?

A Balaton víze talán még soha nem volt ennyire hűsítő.