A napközbeni igenek már alig érdekesek, mert mindegyik tele van annyi új tapasztalattal és mégis rutinszerűséggel, ami mostanra megszokottá vált. Egyet mégis kiemelek.

Későn este jöttünk haza kocsival, mellettem a 16 éves Zsombor fiam ült. Éjfél előtt nem sokkal Hatvannál láttam, hogy valaki stoppol. Meg kellett állnom, hiszen az igen hetemből alig pár perc még hátra van és ez egy ki nem mondott, de elég határozott kérésnek tűnt. A kocsiba egy 20 éves sötétbőrű cigány srác szállt be a hátsó ülésre. Mielőtt bárki megszólna a szülői felelőtlenségem miatt (általában egy stoppos felvételéről beszélek, nem a származásról!) elmondanám, hogy Zsombor egy nagyon erős, izmos, nagyon sportos fiatalember, akit már nem féltenem kell, hanem inkább biztonságosabban érzem magam mellette. Szóval beszállt a férfi, akiből csak annyit láttam, hogy erős, kissé ápolatlan szakálla van, a kezében nejlonzacskó volt, mindenféle ruhákkal. Nem mondom, hogy nem gondoltam át néhány váratlan szituációt és az arra adandó reakcióimat, de gondoltam beletaposok a gázba, hogy minél rövidebb ideig legyünk kényelmetlen helyzetben. Nem féltem, de tartottam attól, hogy olyan történik amit nem szeretnék. Ahogy korábban mondtam nem adom ingyen az igenjeimet, ezért tudni akartam a történetét. Elmondta, hogy 20 éves, Hatvanban segédmunkából keres egy kis pénzt, de már nagyon ki van fáradva, mert keményen megdolgoztatják. Kőművesek mellett dolgozik reggeltől estig segédmunkásként. A napi bére tízezer forint lenne, de abból csak hetet kap meg, mert rögtön levon tőle valaki valamit. Közben folyamatosan hálálkodott és azt mondogatta, hogy el sem hiszi, hogy az vele történik meg, hogy valaki felvette a kocsijába. Kérdeztem hova megy és miért maradt ilyen sokáig. Hazafelé igyekezett Mátraverebélyre, ami nagyjából hatvan kilométerre volt onnét ahol felvettük. Vonattal jár dolgozni, de aznap azt mondta az édesanyja, hogy elmegy érte kocsival, ezért a Tesco parkolóban várt rá négy órán keresztül. Ha már ott volt, akkor a ruhagyűjtőből válogatott magának és a testvéreinek pár darabot, hogy ne fázzanak majd annyira télen. Az édesanyja azonban nem ment érte. Kölcsönkért egy mobiltelefont valakitől, felhívta, mint kiderült nem tud elindulni érte, mert a kisöccsével valami baj van. Azt gondolta ott alszik a padon, de megjelent pár hajléktalan és nagyon félt, hogy bántani fogják, hogy megverik, ezért inkább elindult haza gyalog. Hatvan kilométerre! Nem tudtam eldönteni, hogy kamuzik-e. Közben hálálkodott, hogy az Isten küldött bennünket és pont most kezdte el olvasni a bibliát. Szinte biztos voltam benne, hogy kamuzik. Aztán faggattam még, kiderült, hogy az édesapja most januárban halt meg, három öccse van, az egyik 11, a másik 3, a harmadik 1 éves. Két éve jöttek haza angliából, a legidősebb öccse ott kinn született, de az édesapja megbetegedett és kint nem tudták volna igénybe venni az orvosi ellátást. Ő iskolába járt és éppen kollégiumba ment volna. Gondoltam most ki fog derülni, hogy hazudozik-e, ezért megkérdeztem hol laktak kint és elég pontosan el tudta mondani, aztán megkértem, hogy mondja el ezt az egészet angolul. Megtette. Ott ült a kocsim hátsó ülésén egy szerencsétlen cigány fiatalember, akinek alakulhatott volna máshogy is a sorsa, aki teljesen szürreális módon éjfélkor folyamatos angolsággal beszél hozzám az érzéseiről és az életéről és arról, hogy még alig múlt el gyerek, de máris neki kell gondoskodnia az édesanyjáról és a testvéreiről. Mielőtt kiszállt megmutatta a bibliát, tényleg új volt , igaz csak az Újszövetség (vajon miért volt terepszínű a borítása?), ehát ebben sem hazudott. Az utolsó kilométereken elmondtam neki mennyire örülök, hogy megismerhettem, hogy tisztelem azért amit magára vállalt és ahogy viseli a nehézségeket és kértem, hogy higgyen abban, hogy jobbra fordul a sorsuk, mert ő bármire képes lesz és amiért én nagyon szorítok. Azt mondta, hogy ilyeneket még soha senki nem mondott neki és miközben sírva kiszállt megígértem neki, hogy minden alkalommal felveszem, ha az út szélén látom. Tudom, elég szánalmas, hogy mindössze ennyit mondtam, de ezen már nem tudok segíteni, abban reménykedem, hogy egyszer feltűnik az út szélén és többet megtudhatok róla. Nagyon szégyelltem magam amikor elindulás előtt megnéztem, hogy ott van-e még a laptopom a hátsó ülésen. Szeretném megkeresni őt, annyit tudok még róla, hogy a vezetékneve Lakatos.

Amikor megígértem, hogy mindig fel fogom venni, akkor már elmúlt éjfél és nem kötelezett volna erre a fogadalmam. Az igenhét tovább csúszott...

Ha valaki tudna segíteni megkeresni őt, annak nagyon hálás lennék és adok neki egy extra Igen-t egy kérésére.

Letelt a hét. Lesznek tyúkjaink és fecskéink, a csereautót megszerettük, lesz (volt) egy esküvői szertartásom, tele vagyok történetekkel, majdnem ettünk géva gombát, ittam amikor nem akartam, a gyerekekkel sok közös programunk volt, a munkában nem szakadt rám az ég, a Balaton soha nem volt ilyen kellemes és megismerhettem egy fantasztikus cigány fiút.

Az igeneknek ereje van. Kalandokat, kihívásokat és nagy felismeréseket hoz magával. Meg kell tanulnom meghallani a kéréseket, jobban figyelnem kell a világra, az emberekre és nem utolsó sorban magamra. Nem érzem úgy hogy bárki kihasznált volna, inkább az őszinteséget és a nyitottságot tapasztaltam meg. Azt gondolom, hogy már az is megtiszteltetés és elismerés, ha kéréssel fordulnak hozzád, mert azt a teljesülés reményében teszik. Köszönöm, hogy volt mikre igeneket mondanom!