Könnyen elpirulok.

Nem tehetek róla, de kínos esetekben olyan vörös tud lenni a fejem mint a képen látható benszülötté. Így aztán hazudni sem nagyon tudok, mert csak az arcomra kell nézni és máris kiderül az igazság. Azt hiszem ez azért van mert aspergeres vagyok, de gyakorlatilag ez mindegy.

Sokáig úgy voltam vele, hogy ha egyszer sikerülne visszadobnom Tibi bácsinak a pöttyös labdát és kívánhatnék valamit, akkor az az lenne, hogy ez a tulajdonságom olyan gyökeresen tűnjön el, hogy ha valaki az arcpírról beszél csak pislogjak rá értetlenül nagy boci szemekkel.

Aztán felnőttem, Dévényi Tibi már nem dobál labdát az aranyhalak meg szarnak a hiedelmekre, de ami ennél is fontosabb, hogy megváltoztam.

Megtanulhatsz mosolyogni olyankor is amikor legszívesebben sírnál, valódi könnyekkel sírni, amikor nem sírnál, hazudhatsz szerelmet, orgazmust, hűséget az arcodon közönnyel, hévvel, lelkesedéssel, de elpirulni soha nem tudsz megtanulni, mert azt nem irányíthatod ésszel.

Ha mégis lenne egy kívánságom, akkor azt kérném, hogy mindenkinek adassék meg az elpirulás képessége. A hazugok szenvedjenek, az őszinték meg erősödjenek tőle.

Örülök, hogy sok minden az arcomra van írva, mert így ha legközelebb mondok valamit és közben nem pirulok el, akkor azt nagy valószínűséggel elhiheted nekem.

Vagy ez a legmanipulatívabb poszt, amit valaha olvastál. :)

(ha találkozunk hiába kérdezed meg a színemet fürkészve, hogy igazat írtam-e a posztban, hiszen semmiképpen nem pirulok el. Ha hazudtam azért, ha igazat mondtam, akkor azért nem)