A világ leghosszabb regénye a Marcel Proust tollából életre kelő „A la recherche du temps perdu”, vagyis magyar fordításban „Az eltűnt idő nyomában”. A francia író regénye az idő múlását és annak az emberekre gyakorolt hatását kívánja érzékletesen ábrázolni, teszi ezt több mint négyezer-kétszáz oldalon keresztül, amely nem kevesebb, mint kilencmillió-hatszázkilencezer karaktert számlál (no igaz, szóközökkel együtt), ezzel pedig övé a jelenlegi hivatalos világrekord. 

Egy novella nagyjából 3500-4000 karakterből álló rövid írás, tehát ezer darab novella közel négymillió leütés. Tehát szerencsés vagyok, azonban nem állítanám, hogy az éjjeleken át tartó olvasás jót tesz az igenek iránti szenvedélyemnek. Azonban lelkesen olvasom a novellákat és valami olyan történik velem, ami az utóbbi időben ritkán esett meg. Az emberek történeteket mesélnek nekem, legféltettebb emlékeikről, soha nem múló fájdalmakról, örök szerelmekről, vagy simán csak olyan találkozásokról, amelyek rövidek voltak, de képtelenek elfelejteni. Magukkal ragadnak, sodródom velük, bennünk élek, érzem a szavak súlyát, olvasok a sorok között, szóval egészen elképesztő élményt ad, amely nem történik meg, ha nem mondok igent ezer novella elolvasására. Jól döntöttem.

Ma majdnem befogatunk egy kutyát. Nem rajtam múlott, egyszerűen előkerült a gazdája.

A középső fiam elmondta, hogy szeretne megtanulni távirányítós repülőt vezetni. Odaadtam az egyiket a féltett kincseim közül és egy elég mélyreható aerodinamikai oktatás után kicsit remegve, de bátran a levegőbe röpítettük, ő pedig vezette. Talán kihagytam éhány fontos részt, mert nagy lelkesedésében úgy 28 másodperc alatt beleállította a földbe, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy milyen szuper téli projekt lesz összerakni a darabjaiból, sőt valami újat fogunk alkotni, mert elnézve a romokat, ez tuti, hogy nem lesz még egyszer ugyanaz a repülő. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám nem rándult össze a gyomrom, de az igenemért cserébe ma elismerést kaptam a fiamtól. Repülőm pedig még maradt másik. Este beszélgettünk is egy kicsit az elengedés nehézségeiről, jól esett. Mindezt a pizza fölött, amit sütnöm kellett a kérésükre.

Ja, majdnem elfelejtettem a fecskefészket. Ez nem volt teljesen új dolog, egyszer már próbálkoztam vele, de nagyon hidegen hagyta a madarakat, inkább építettek maguknak sajátot. Jobban mondva építettek volna, de elég bénák voltak hozzá, amit ma megelégeltek a fiúk és felvetették, hogy csinálnunk kellene még néhányat, de kísérletezgessünk velük. Az egyiknek legyen nagyobb a bejárata, a másiknak legyen rücskösebb a külseje, a harmadikba pedig tegyünk eleve száraz füvet, esetleg leveleket. Ha jól gondolom nem késtünk még el vele, talán a második költésnél használni fogják őket. Gipsz volt itthon, fűrészport szereztem Mariéktól - láttam, hogy van nekik amikor a tyúkokat mutatta -, sarat pedig csináltunk vakondtúrásból szerzett friss földből és vízből. Jó kis közös program volt, bár jól összecsesztük a teraszt, viszont az új elrendezés fecskefészeképítésre aklkalmasabb volt, szóval nincs semmi baj. Most száradnak a fészkek, a héten ki is rakjuk őket.

Az igenhét mára olyan lett, mint egy zsákbamacska, amiből nem tudsz rossz dolgot kihúzni. Ma nem kerestem az igenjeim mélységét, egyszerűen hagytam, hogy sodorjanak magukkal a történések és végül jól alakult minden. Talán szerencse kérdése, hogy senki nem kért olyat, hogy csináljak meg helyette valamit, mert ő mondjuk lusta, de az is lehet, hogy van ennek az igenhétnek egy karmája ami most körülölel.