2012. okt 15.

Erzsinek...

írta: Ivády Gábor
Erzsinek...

Mourning-Angel.jpg

Este van. Késő őszi este. A hivatalban faipari pályázatot ráncolok éppen a homlokomon, és örvénylek az űrköbméterek, kilogrammok fűrészporos barázdáin.

A kocsma fekete-fehér egyhangúságban leheli ki az alkoholgőzös zsivajt, a szomszédban színes szüreti bált tartanak azok akiket a kocsma mindig kívül tart. Ünnep van. Palóc fiesta.

A hivatal félig nyitott ajtaja mögötti sötét vászonra rajzolódnak fel ismerős sziluettek, miközben izgatott, túlfűtött morajok szinkronizálják a képet. Mozgókép rulez. Néhány főszereplő belép, megkérdezi hogy vagyok. Most tényleg érdekli őket, igazi szürkebarátok. Aztán kollégák jönnek, de nem vagyok képes fűrészport szórni csillogó szemükbe, engedem őket, had csillogjanak másnak valahol.

Erzsi jön be, leül, hol szipog az élet keservén, hol mosollyal néz a holnap felé, én meg néhány percre megint hagyom a forgácsot száradni az asztalon. A pályázat a homlokomról a vállamra zuhan, még nem nyom nagyon, hát hagyom. Aztán még néhányan jönnek-mennek, mint Udvardi Anna versében az évek, csak itt se cseresznye, se hab nincsen.

Mégis idill.

Hirtelen valaki berohan, hogy hívjak mentőt, gyorsan, mert Erzsi elesett. Vagy elájult. Tárcsázok, sajnos ilyet sem először csinálok, sietek a helyszínre, hogy tudjam a választ a még fel sem tett kérdésekre. Pulzusom alacsony, de nem a közöny nyert csatát az izgatottságon, egyszerűen csak teszem a dolgom, amit a köz, az ész, a szív, vagy amit én magamtól elvárok. Erzsi egy kis helységben a földön fekszik, felül meztelen, mondanám, hogy tegyenek alá valamit még megfázik szerencsétlen, de nem szólok. Nekik nem. Míg fülemmel a diszpécser nyugodt hangján évődök, és szememmel kontaktust keresek, nézem Zolit, sorolom a válaszokat a kérdésekre, addig ott az egyik tüdő a másikkal viaskodik. Ahol alig egy órája remények jártak táncot, ott most egy ujj matat a nyelvét kutatva, én meg csak zavarodottan, mereven bámulom szája szélén a jól ismert ráncot. Hirtelen nem tudok jobbat. Aztán a diszpécsernek csak annyit mondok, hogy siessenek.

Erzsiből, a nőből, az ismerősből, barátból megmentendő test lesz. Vagy inkább lélek, bár az övét nem kell megmenteni, mert már megvan. Segítek, nyomkodom a mellkasát, ütemesen, az én szívemhez igazodva kicsit hevesen és csak remélem, hogy jó helyen. Zoli befúj, a szájában matat, nem gondolok semmire, nehogy elsírjam magam. Az ütőereken pulzust tapogatok, de nem tudom hogy azért nem érzem, mert hideg, zavart ujjam rossz helyen kutat, vagy mert egyszerűen nincs.  

Hirtelen Erzsi kinyitja a szemét, szusszan egyet, mi megkönnyebbülten egymásra nézünk és végre mosolygunk. Egy kicsit. Erzsi újra Erzsi lett, nem egy megmentendő test, csupasz felsőtestét látván még el is szégyellem magam.

Az egész mindössze egy pillanat, a szeme félig újra az arcára tapad a szája pedig olyan mozdulatlan mint „kőben a megkövesült csigaház”. Tükörért szaladok, azon látjuk ha lélegzik, s míg visszafelé rohanok, azon gondolkodok, hogy miként tudok majd reggel belenézni. Újra görnyednek, görnyedünk, Erzsivel együtt halunk és élünk. Csörög a telefon, de annyira oda nem illően, hogy körbenézek elnézést kérően, pedig csak a diszpécser az. A mentő jön, addig is kihangosítom és egy ismeretlen egri hang ugrik a csatasorba ütemet tanítva…30 nyomás, két befúvás, 30 nyomás, 4-6 centi mélyen, egy perc alatt százszor… Jön a mentő, felszabadító a szakszerűség, és hogy nem a kezemmel egy mellkast, hanem a lábammal egy pumpát nyomkodok. Érkezik az orvos, hozza az időt. Nézi a vénát az órát, a pulzust,  az órát, a pupillát és az órát. Nem siet, csak számol. Nem csak mi, azaz mindenki, de mintha még Erzsi is őt nézné félig nyitott szemmel, kérdőn, hogy „akkor én most meghalok?” Valahogy nem hangzott ridegen, amikor azt mondta, hogy igen. Ha csoda történne, és újraéledne, az agya már akkor is halott. Szerintem mindannyian egyszerre vettünk levegőt, jó nagyot, és hálás voltam, hogy megtehetem, hogy még működik a szervezetem.

Erzsi pedig megmentendő testből, halott lett. Állókép. Egy nyomorult pillanat alatt. Lélektelen. El sem hiszem.

A pörgés elszenderült, az adrenalin a lelkével együtt elpárolgott. Ottmaradtunk magunkra és a józan ész azt súgta, hogy mindent megtettünk. De amit nem foghatunk fel ésszel, csak szívvel, hogy talán ha másként, vagy hamarabb, vagy mit tudom én hogyan, akkor most Erzsi nem takarná el az arcát is a pléddel. Mintha látni sem akarna minket.  

Ülök a lépcsőn, újra öltönyben, közönyben, nézem a semmit, és míg ennek az egésznek az értelmét kutatom, Szabó Lőrinc vállon vereget, és a fülembe súgja:

„…a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,

hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,

mikor

mikor

mikor minden csak játék, s butaság.”

 

Nyugodj békében Erzsi!

Szólj hozzá

gondolatok emlékek ivád megtörtént