Egy hétig igent mondtam mindenre. Nem tudott róla senki, csak én.

Kíváncsi voltam, hogy jobb lesz-e az életem, ha nincs bennem visszautasítás, hogy a végén mártírnak, vagy boldognak érzem-e majd magam, vajon meddig mennek el az emberek, gördülékenyebb lesz-e a munka, szorosabb lesz-e a kapcsolatom a gyerekeimmel, jutok-e bármilyen használható következtetésre. Igent mondani az ostobaság határát súroló őrületnek tűnt, ahogy a nemmel is ez lett volna a helyzet.

Hihetetlen, hogy egyetlen hét alatt mekkora utat jártam be a kiszolgáltatottságtól indulva, a legérdekesebb felfedezésekig. Utaztam egy nagyot úgy, hogy csak akkor mozdultam ki, ha arra megkértetek.  

Mostantól minden nap érkezik egy képeslap, amit én küldtem magamnak, de esténként megosztom veletek is. Elmesélem nektek az első igenhetem történetét.

Lesz még egy hét, amikor megint igent mondok mindenre, de erre előre felhívom a figyelmet. Igent mondok arra, ami nem ütközik törvénybe, közerkölcsbe és ami nem borít anyagi csődbe. Tehát nem utasítok vissza senkit és semmit. Ha ütközés van mondjuk időben, akkor megpróbálom feloldani a helyzetet, hogy megmaradjon az összes igen, ha ez nem lehetséges, akkor az első igen lesz a prioritás. Ha nem eldöntendő kérdést kapok, hanem választanom kell, akkor visszakérdezek, hogy a kérdező mit szeretne és amit ő választ, arra mondok igent.

Úgy sejtem, hogy ezen a héten egészen más élményeim lesznek. Itt szerintem rajtatok lesz a hangsúly: mertek-e kérni, ha tudjátok, hogy teljesülni fog, meg meritek-e fogalmazni a vágyaitokat, vagy ha segítségre szorultok? Igent mondok majd mindenre. 

Cserébe annyit kérek majd, hogy meséljétek el a kérésetek mögötti történeteteket. Miért pont azt kéritek, miért pont akkor, miért pont tőlem.

Este érkezik az első képeslap.