Ma csalódtam valakiben.

Szerencsére ritkán, de azért előfordul néha, hogy valakiről többet, jobbat gondoltam mint ami a valóság, de néhány perc tűnődés után megy minden tovább a maga rendjén.

Hál’ istennek még ritkábban olyan arculütésszerűen ér a felismerés, hogy akiben addig bíztam, akire hallgattam, akire felnéztem és olyan gondolataimat is megosztottam vele amit kevesekkel, egyszer csak tőrt szúr a szívembe. Még akkor sem akarom elhinni, hogy meghazudtol, hogy a legalapvetőbb emberi értékekhez sem tartja magát amikor látom a véres kezét a kés markolatán amelyet jobbra-balra tekergetve igyekszik fájdalmamat megsokszorozni. Aztán a szemébe nézek és ugyanazt az arcot látom amit korábban mindig, kedves, mosolyog és megértően néz rám.

Az aljasság az álszentséggel hált és gyermekük született.

Most pedig itt ülök a számítógép előtt, éjjel van, vagy inkább már hajnal és nem tudom álomra csukni a szemem, mert a csalódás úgy dörömböl a szemhéjamon akárhányszor le akarom csukni, hogy szinte felszisszenek fájdalmamban.

Ma csalódtam valakiben. Ha majd a fiaim nagyobbak lesznek és először találkoznak ezzel az érzéssel ezt az esetet mesélem el nekik tanulságul.